Testi szabálytalanságainkat úgy tartjuk számon, mint ami elcsúfít, például szemüveg, fogszabályzó, foghiány, kopaszság, őszülés, kancsalság, kövérség vagy soványság.
Gyakran indokoljuk ezzel bizonytalanságainkat, visszahúzódásainkat. Ha másokon látunk hasonlót, könnyen mondjuk, persze, hogy nem kell senkinek.
Pedig én nem találkoztam olyan emberrel, aki azért maradt egyedül, mert csúnya. Igazán csúnya emberek is élnek boldog kapcsolatokban. De olyannal már találkoztam, aki azt gondolta magáról, hogy csúnya és valóban nem is talált társat magának.
Mi számít csúnyának, és mi szépnek? Milyennek lát környezetünk és milyennek látjuk önmagunkat? Kinek higgyünk?
A megjelenéssel kapcsolatban sok minden a közmegegyezésen múlik. A reneszánsz idejében szép volt a gömbölyű női forma, amelyet ma elhízottságnak tekintünk. A mai sovány női ideál akkoriban betegesnek, alultápláltnak számított. Vagyis korról korra változik, mi számít szépnek és mi csúnyának.
Bonyolultabb a helyzet, amikor saját megjelenésünket szeretnénk értékelni. Azt hisszük, önmagunk külseje ismerős számunkra. A tükörben még csak-csak ismerősnek éljük meg, amit látunk, de videón nézve gyakran feszengünk kínosan. Hasonlót élhetünk át új társaságban, ismeretlenek közegében, ahol  nem tudhatjuk biztosan, milyen szemmel néznek ránk, vagyis nehezen kiszámítható, mit váltunk ki másokból megjelenésünkkel, viselkedésünkkel. Úgy tűnik, új helyzetben könnyen elbizonytalanodunk, milyenek is vagyunk valójában.
Önmagunk értékelése korábbi tapasztalatainktól függ. Ebben döntőek azok az élmények, amelyek meghatározóak voltak önmagunk külsejével kapcsolatban.
Nehéz feladat megmondanunk, milyenek vagyunk is valójában. Talán csak arra tudunk válaszolni, hogy milyen vagyok például anyámnak, barátaimnak, főnökömnek, munkatársaimnak. Mégis, e sokszínűség közepette is fontos, hogy rendelkezzünk állandósággal, amikor önmagunkról gondolkodunk. Nagyon kínzó, amikor szélsőséges élményeink vannak magunkról, és hol a fellegekben járunk, hol gödörben érezzük magunkat. Nagy valószínűséggel egyiknek sem hihetünk.
De akkor milyenek vagyunk valójában? Talán az a legfontosabb, hogy feltesszük magunknak azt a kérdést és gondolkodunk róla